A vaskor romjain

“Kali-yuga”, a “sötétség kora”, vagy másként, a Vaskor.

 Vaskor : a materializmus, az ateizmus, a szélsőséges racionalizmus, anyagiasság, a tanítások haszonleső elferdítése, a mesterek és a tanítványok radikális megcsappanása, hamis próféták  megjelenése, a természettől való eltávolodás, a szavak helytelen, fordított használata, általános zavar, a mennyiség uralma a minőség felett, szellemtelenné válás. Ismerős? Igen, ez van most- itt és most- fokozottan. Hogy miért? Az okokat nincs értelme keresgélni. Sokan, sokféle magyarázatot tudunk felsorolni.  Politikait, történelmit, gazdaságit, stb.  A kérdés inkább az, hogy hogyan teremtsünk aranykort a vaskorban. Erre megoldást kínálnak a különböző szellemi utak, amelyek a látszatvalóságot káprázatnak, kozmikus illúziónak tekintik, tehát ebből a szempontból mindegy, hogy aranykor van-e vagy vaskor, hiszen mindegyik csak a látszatvalóság egy-egy aspektusa.  A dolgok általában, így a  világkorszakok önmagukban sem nem jók, sem nem rosszak.  Minden csupán viszonyulás kérdése. A helyes hozzáállás a szemlélődés, az egykedvű tapasztalás és igazi ön-valónk megismerése, kutatása. De nekünk itt és most van egy hétköznapi életünk is, dolgozunk, családot tartunk fenn, vannak kedvteléseink, amelyek hozzátartoznak mindennapi létünkhöz. Sportolunk, moziba, színházba járunk, néha kiállításokra, megnyitókra. A színházban jegyet veszünk, a moziban szintén, a teniszpályáért fizetünk, ahogy a borért és a  pálinkáért is. Ezeket a dolgokat úgymond eltartjuk, hiszen ha nem fizetnénk a borért, a borászatok előbb-utóbb bezárnának, ahogy a mozik és a színházak is. Ahogy lassan a kivéreztetett kortárs képzőművészet is. Persze csak az a fele, amelyik nem a feketeistállót választotta. Gyakorlatilag az egyetlen lehetőség a függetlenek életben maradására az, ha vannak eladások. De ma igen szerény és szűk a piac. A műtermeket leginkább a hiénák látogatják, akik gyakorlatilag a művész nyomorából remélnek hasznot kovácsolni. A polgárság, az értelmiség rendes bevett szokása volt műveket vásárolni, azokkal együtt élni, ezekről beszélgetni, és élvezni minden szellemi hozadékát – új ismereteket, új barátokat, stb. Ma az egész világon a kortárs képzőművészet a reneszánszát éli. Soha ennyi kiállítás, galéria, vásár, ilyen elképesztő árak nem voltak. Közben múltba révedő, eltahósodó hazánkban szinte semmi. És nem is lesz, legalább is még egy jó darabig, ha mi nem teszünk róla, hogy legyen, és nem támogatjuk vásárlásokkal a művek alkotóit. Ki-ki tehetsége szerint kisebbel vagy nagyobbal. Lehet, hogy promónak tűnik a szöveg egy aukció előtt, az is -részben-, de attól még ez a színtiszta igazság.

Lobotómia

A gyerek Londonba költözött. A mérnök férjed Németországban dolgozik, segédmunkásként, egy hónapban egyszer, egy hétvégére jön haza. Nincs pénzed, hogy megvedd a téli tüzelőt. Arra sincs, hogy egy héten egyszer húst tegyél a vasárnapi asztalra. Már mindent eladtál, ami a lakásban mozdítható volt. Nem találsz munkát évek óta. A tartalékaidból élsz, ami már csak fél évre elég, – de utána mi lesz? Isten tudja! Nem kapsz hitelt a vállalkozásodhoz. A kiadásaid meghaladják a bevételeidet. Megfelezték a fizetésedet. A gyerekedet hülyeségekre tanítják az iskolában. Nem tudsz a hétvégén bevásárolni, mert nincs a közeledben nyitva tartó bolt. Nem tudsz cipőt venni a gyereknek, ha a tavalyit kinőtte. Anyád egy olyan kórházban próbál meggyógyulni, ahová – ha tehetnéd – a kutyádat se fektetnéd. A barátaid depressziósok a kilátástalanságtól, és te se állsz messze ettől. Az állami és csókos médiában meghamisítják a valóságot. Az új stadionokban pár száz néző lézeng. A válogatottnál nincs fontosabb, 1 000 000 000 forintot kapnak, ha bejutnak. Életveszélyes a 3-as metró. Elmennek az orvosok, az ápolók, a hegesztők, a lakatosok, a kőművesek, az ácsok és aki csak teheti. Magyarország 31. az európai jövedelmi rangsorban, megelőzzük Montenegrót és Romániát. Szlovákia a 23. Mindent átsző a korrupció. Nincs sansz, ha nem vagy csókos.  A tudás nem érték, a tapasztalat nem érték, a kultúra szükségtelen rossz.  A viselkedés alpári, közönséges, bántó és neveletlen.  A hangnem pökhendi, kivagyi, sértő és vulgáris. Az egész apparátus kontraszelektált. Balog Zoltán – református lelkész – ember miniszter, coitusra  biztatja a nyaralni induló rendőröket, hátha lesz szaporulat. Fűtik a focipályát Felcsúton, három milliárdért.

De lett kerítés! És tiszta erőből gyűlöljük a menekülteket, mellesleg a cigányokat és a zsidókat, ja és a románokat is. Ellenség mindenki, aki nem mi vagyunk, és akire a főnök azt mondja. És mégis, ősz óta töretlenül növekszik a kormánypártok népszerűsége.

Magyar művészet ki-be

Sok vitánk volt a kilencvenes évek elején múzeumi szakemberekkel és aparátnyikokkal, hogy a magyar képzőművészetet nem karanténban kellene tartani, hanem engedni, hogy rangos gyűjteményekbe, múzeumokba, külföldre kerüljenek művek, öregbítve honi művészetünk jó hírét a világban. Csontváry: Halászat Castellammaréban című munkáját sem engedték, hogy egy jelentős amerikai múzeum vásárolja meg. Lehet vitatkozni azon (szerintem nem), hogy mi a jobb, egy a világban ismeretlen festő munkáit egy vidéki múzeumban összegyűjteni vagy megpróbálni rangos múzeumok gyűjteményébe bejuttatni tőle néhány kiváló darabot. Azt hiszem, sokan üdvözöltük, hogy néhány – ráadásul nagyrészt magyar gyökerekkel nem bíró – külföldi gyűjtő a magyar festészet “rajongója” lett. Persze nem csak azért, mert jó munkákért hajlandóak voltak méltó árat fizetni, hanem azért is, mert reméltük, hogy ezzel a magyar festészet egy kicsit közelebb kerül a nemzetközi porondhoz. Sajnos, mára kiderült, hogy ennek jelentős része közönséges spekuláció volt. Az az árrobbanás, ami nálunk a művészeti piacot jellemezte 1990 és mondjuk 2005 között, már jóval előbb lejátszódott nyugaton. Aki ezt egy kicsit is értette, az tudta, hogy ez egy jó befektetés lesz viszonylag rövid időtávon. Volt, aki ezt be is vallotta és volt, akinek nem ez volt az elsődleges szándéka. Azonban, az ez idő tájt létrejött  legjelentősebb gyűjtemények mára már javarészt vissza is szivárogtak a honi piacra. Így foszlott semmivé Eisenberger Jenő, Helmut Turck, Kirk Brown gyűjteménye. Sokat nem tettek hozzá a magyar művészet nemzetközi ismertségéhez, de legalább élénkítették a magyar piacot, amit ez úton is köszönünk. És most, a volt nagykövet asszony, Nancy Brinker is kiszáll.  Kétségtelenül jó minőségű gyűjteményét megvásárolja a művészetrajongóvá avanzsált magyar állam. Hogy miért és minek, azt nem igazán tudom.  Az ár sem érdekes. Ki tudja, mi van a háttérben? Egy ügyes kereskedő lobbizása és/ vagy a kormány nagyvonalú gesztusa, egy ma is jó kapcsolatokkal rendelkező néhai, Budapestre akkreditált amerikai nagykövetnek ( erre utal talán, hogy még épületet is biztosítanak a gyűjteménynek). A lényeg, hogy csak nem akarnak a magyar művek kint ragadni. A tulajdonosok helyesen látják, hogy ezekért az “abszolút fő művekért” a világban a töredékét sem kapnák, mint Budapesten. A nemzetközi rang egyelőre csak hangzatos frázis, és nem akarok ünneprontó lenni, de sajnos úgy érzem, ez így is marad.  Ezért sincs értelme a magyar festészetet tíz körömmel itthon tartani, hiszen látjuk, hogy minden festmény előbb-utóbb hazatér, de legalább néhány évig mutogathatták magukat a vacsoravendégeknek. És őszintén, ez is több, mint a semmi. Végül egy cikk Jankó Judittól a Brinker gyűjteményről

Műszaki határzár

A kormány bejelentette, hogy ideiglenes jelleggel, visszaállítják az ország nyugati határán az elbontott műszaki zárat, aknákkal együtt. A Nemzetbiztonsági Szolgálatok (hírszerzés) szerint, több tízezer német állampolgár tart Magyarország felé. A miniszterelnök elmondta: bár jelentős számú német ajkú migráns él hazánkban, azt egyszer valaki eldöntötte, mi csak megörököltük, de köszönjük, nem kérünk több svábot. Meg kell védeni a kultúránkat, mert a magyarok nem akarnak együtt élni nagyobb létszámú, der -die – das, bőrgatyás sörivóval. Elismerően szólt egy ezt megelőző (igaz, csak ideiglenes) nemzeti kormányról, akiknek sikerült 185 000 német ajkút kitelepíteni, vagyonukat elkobozni és földjeiket megszerezni. Ha nem történik meg ez az előrelátó, gyors és határozott, de emberséges cselekvés, most nem tudnánk a rászorulóknak csak sokkal kevesebb földet juttatni, egészen pontosan mintegy 150 000 hektárral lennénk szegényebbek. Sajnos, az ezzel egy időben elkobzott 44000 ingatlant már eltüntette az idő, így azzal ma már nem tudunk “gazdálkodni”. A sajtó egy kalandvágyó képviselője elvegyült a migránsok között Salzburgnál és velük együtt közeledik Hegyeshalom felé.  A következőkben változtatás nélkül közöljük beszélgetését Günter von Überreich -el, aki a migránsok egyik szószólója.
– Miért szeretnének Magyarországon élni?
– Tulajdonképpen lehet, hogy furcsán hangzik önöknek, de elegünk lett a jólétből.
– Ezt hogy kell érteni?
– Túlzóak a fizetések, és az életszínvonal is bántóan magas. A szociális háló túlműködési zavarokkal küzd. A várható nyugdíj mértéke az embereket elpuhítja, kénytelenek idejük nagy részét pihenéssel, nyaralással és egyéb haszontalan szórakozással tölteni.
– Nem igazán értem.
– Na jó, van ebben egy nagy adag kalandvágy is.
Szeretnénk kipróbálni, hogy hogyan lehet megélni egy jobb müncheni vacsora árából egy hónapig. Meg szeretnénk élni, milyen az, ha nincs állandóan versenyhelyzet, ahol mindig csak a jobbik győz. Hogyan lehet boldogulni másként, hm “mutjival”, ahogy önök mondják. Izgalmas lehet a mentőre is várni, hogy mikor jön és hogy egy antik kórházba visz-e és hogy ott egyáltalán lesz-e orvos, ezek mind-mind hertzig kalandok. És még valami, van ebben egy jó adag nosztalgia is. Én sokszor találkoztam a Balatonnál a keleten élő rokonokkal, a hetvenes években. Talán kinevet, de én szerettem a Kádár- rendszert és most úgy látom, hogy valami ilyesmi van önöknél ismét kialakulóban. Orbán is feltűrt fehér ingben jár, kimegy a gátra, ha kell, és kedves az idős asszonyokkal. Meglátogatja a barátját a disznóhizlaldában, szóval hogy is mondjam, olyan igazán emberi és őszinte. Ő a nép gyermeke, és ez nekünk németeknek nagyon imponál”.

A sajtótájékoztatón az is elhangzott, hogy az északi kerítést is megépíti a kormány, lehetőleg minél hamarabb, talán már az idén. Aztán, ha elült a menekültválság, kezdődhet az országos ketrecharc.  Szabályok nélkül, fullkontakt.

Én európai vagyok

Ha jó magyarnak lenni azt jelenti, hogy pengés kerítést építünk a halál elől menekülő nők, férfiak, gyerekek, terhes anyák, öregek távol tartására, ha jó magyarnak lenni azt jelenti, hogy leköpdösik a menekülőket, ha jó magyarnak lenni azt jelenti, hogy nem adunk inni a szomjazóknak, nem adunk enni az éhezőknek, ha jó magyarnak lenni azt jelenti, hogy gyűlöletet szítunk az idegenek ellen, mert más a bőrszínük, más a mentalitásuk, ha jó magyarnak lenni azt jelenti, hogy az embereket félrevezetjük, hiszterizáljuk és az Európai Kalifátussal riogatunk, ha jó magyarnak lenni azt jelenti, hogy a széllel szemben pisálunk csak azért is, ha a jó magyarnak ilyennek kell lennie, akkor én nem vagyok jó magyar, én rossz magyar vagyok, aki európainak vallja magát és minden európai emberhez méltatlan viselkedést elítél.

A Csontváry kiállítás kapcsán

Merjünk nagyot önteni

A gagyizás már régi sztori Budapesten, de a magyar vidéket is végigsöpörte már évtizedekkel ezelőtt. Ha lenne olyan, aki még nem ismeri, annak röviden megpróbálom összefoglalni a lényeget. Egy élelmes fiatalember az utcán titokban leejt mellettünk egy karikagyűrűt, amit aztán “kitörő lelkesedéssel megtalál” és átnyújt nekünk, hogy biztosan mi vesztettük el. Mi azonnal (már aki) kijelentjük, hogy nem, nem nem a miénk. A “becsületes megtaláló”  elkeseredettségének ad hangot, hogy ha nem a miénk, akkor nem tudja , hogy vajon kié lehet? Ezek után a fiatalember pár ezer forintért felajánlja, hogy lemondana a talált tárgyról a javunkra, mert neki nem kell, egyébként is utálja az aranyat, ő csak ezüstöt visel a testén és miért ne járhatnánk jól mind a ketten. Ő tudna mit enni, mi pedig meglephetjük az asszonyt egy újabb jegygyűrűvel, ezzel is megerősítve kihűlőben lévő frigyünket. Ez ment egy darabig, sok áldozat gazdagodott egy filléres, ám szép fényes rézgyűrűvel. Ennek a játéknak volt egy briliánsos változata is, kirakatüveg karcolással stb, de ez most nem tartozik a tárgyhoz. Piti kis üzlet a gagyizás, még nagyban sem hoz sokat. Na ja, de miért nem? Mert egy karikagyűrű pár gramm, még aranyárban sem nagy pénz. De egyszer csak jött valaki, aki átlátta a rendszer gyengeségeit és mint afféle tehetséges menedzser típus, továbbfejlesztette a módszert. Megértette, hogy az ötlet gyenge pontja a karikagyűrű, a maga öt grammjával. Mivel egy félkilós karikagyűrű röhejes lenne és egyébként is hiteltelen egy ilyet találni egy parkoló, öreg Opel első kerekénél, és azért úgysem lehetne csak pár ezer forintot kérni egy járókelőtől, ezért átstrukturálta az eredeti ötletet. Öntetett hát kitudja mennyi ötkilós arany tömböt, szép sárga trombitarézből. Itt jön az első kérdés, vajon mit gondolt az öntő, hogy mire kellenek az öntvények? Jelmezbálba? Vagy a cég kirakatába, dekorációnak? Majd talán egyszer kiderül – vagy nem. A csillogó tömbök mindenesetre fényes karriert futottak be a föld pénzügyi, unortodox szívcsakráján. Állítólag, egy budapesti milliárdos két milliárd kölcsönt folyósított,  ki tudja hány réztömb fedezete mellett, az innovatív pénzügyi tevékenységet folytató “üzletembernek” ( na, ezek miatt szitokszó Magyarországon az, hogy üzletember) De ennél még szebb, hogy egy vidéki pénzintézet (magyarul, kifizető hely) 600 millió kölcsönt folyósított ugyancsak trombitaréz fedezetre.  Kérdések özöne. Miért nem kapnak hitelt a magyar vállalkozók, ha tótágast állnak, akkor sem? Se ilyen, se olyan fedezetre, mert nem jó a mérleg, nem jó az árbevétel, nem jó az eredmény, öreg a hitelfelvevő, túl fiatal a cég és egyébként sincs egyetlen aranytömbnek látszó trombitaréz obzséje se. Valahogy nem akarom elhinni, hogy egy bankár – még ha vidéki is – nem látott soha aranyat. Nem tűnt fel neki, hogy az árú feltűnően könnyű- az arany kb. kétszer olyan nehéz, mint egy rézből készült azonos méretű tárgy. Nem vizsgálták meg, még a legegyszerűbb reszelős, királyvizes módszerrel sem, amit bármelyik zálogház megtesz a legsilányabb aranygyűrűvel is. Mondom, hogy nem pénzintézet, hanem kifizető hely. És ebből ma több van, mint bankból, csak nekünk proliknak nincs hozzáférésünk, nincs jogosultságunk, lekötelezettünk, rokonunk, haverunk, csókosunk, komálósunk, spannunk, csicskánk, nem megfelelő pártot preferálunk, nem osztunk vissza ötven százalékot, egyszóval lúzerek vagyunk.  Pedig mi vagyunk többen, sokkal többen, de ez ma nem számít, mert tényleg lúzerek vagyunk.