Ilyenek vagyunk

Van egy ország, ami területileg Európa része és mégse mondhatjuk, hogy olyan, mint Európa. Van egy ország, amely gyönyörű, mégis gúzsba köti a mélabú, az irigység, a néha nem is titkolt gyűlölet, a sírás-rívás, az örökös kétkedés, a sértődöttség, a meg nem értettség – vélt vagy valós – érzése és a kooperációra való képtelenség. És mégis! Útjára indult egy nagyszerű kezdeményezés, az Off-Biennále, melynek egyik tétje – ahogy a felhívásban írják – épp a függetlenedés esélyeinek és módjainak tesztelése. Az Off-Biennále egy ernyőszervezet, amely koordinál, kommunikál, szűri a csatlakozó projekteket, résztvevőket és ha teheti, szakmai segítséget nyújt a megvalósításban. Az eseményen bárki részt vehet, aki átmegy a rostán, és saját vagy egyéb forrásból képes megvalósítani saját programját, az általa biztosított vagy bérelt stb. helyszínen. Azt hiszem, hogy ennyi a lényeg és ez így szerintem nagyon rendben van. Felelősséget persze nem vállalok azért, ha pontatlan lennék. Mindenesetre a síró-pityogók már megindultak az FB-n. Akik nagyon ki vannak akadva a jelenlegi helyzettől, de azért szívesen állnak sorba egy-egy ingyen lehetőségért, mert az nekik valamiért jár. Nem jár! A szabad világ a felnőtteknek való, akik nem másoktól várják el a megváltást, hanem tesznek is valamit azért, hogy a dolgok kedvezően alakuljanak. Van, aki a hosszas titkolódzást kifogásolja, mindezt egy olyan országban, ahol a mások ötleteit, szellemi produktumait gátlástalanul lenyúlják és sajátjukként hirdetik. Egyébként egy projektről – ez normális – addig nem beszélünk, amíg nem vagyunk biztosak a megvalósulásában, mert hülyét csinálunk saját magunkból. Mások azon fanyalognak, hogy ez megint egy bizonyos kör, egy zárt érdekérvényesítő csapat. Hát mi más lenne? Néhányan összeállnak, van elképzelésük a hogyanról, a miértről, a minőségről, az arculatról. Ha nem így lenne, akkor ez egy arctalan, keletlen cipó vagy egy rémes szalon lenne. Nincs az állam meleg öle, nincs támogatás, rakd össze magad. És ez, itt és most, teljességgel helyénvaló. Van egy európai ország, ami nem Európa. Az egyik legszegényebb ország. Kortárs művészete egy kicsit olyan, mint a magyar narancs. Mégis vannak megszállottak, akik szeretnék, hogy egy kicsit édesebb legyen és a színe is távolodjon a citrométól. Akinek van jobb ötlete, rajta, valósítsa meg, de ne fikázzon már az első pillanattól kezdve.

Elveszem az életed

2001- ben a Velencei Biennálén láttam egy munkát, egy installációt. Egy lenyűgöző munkát. Egyszerűt, érthetőt. Látványos volt és tulajdonképpen nagyon megrázó, ami nem kívánt magyarázatot. A napokban valamiért eszembe jutott. Nem is tudom miért. A munka címe: Emperator, Do Ho Suh dél-koreai művész munkája. Emperátor, a legfőbb hatalommal rendelkező önkény úr, nevezzük mai szóhasználattal diktátornak, ma  természetesen – egyelőre – isteni meghatalmazás nélkül. A megértéshez nem kellett egy gépelt oldal. A mű revelációként hat. A terem közepén emelkedik az Emperátor  belül üres, aranyozott köpenye, ami szétterülve betölti az egész termet sőt, az ajtónyílásokon kitüremkedve, átfolyik a szomszédos terekbe is, mint a kiömlő láva, ami feltartózhatatlanul mindent elnyel. suh-inst-002

Diktatúra! Hogy lehet, hogy ez megtörténhet újra és újra? Puhán és kedvesen vagy durván és véresen. Miből építkezik? Mi tartja fenn? Mi létének alapja? Mi, a birkák, a nép, a démosz, a polgár munkája, elkobzott vagyona, mindennapi verejtéke és szélsőséges esetben a vére és az élete. A köpeny milliónyi dögcédulából van felépítve, a ruha pikkelyeivé transzformálva milliónyi elveszett életet. Az élet megszakadhat egy háborúban, egy pillanat alatt, de elveszhet úgy is, hogy fényét kioltja a reménytelenség, a kilátástalanság, az értelmetlenség, a cél nélküli küszködés, a megaláztatás és a nyomorúság. Ha belegondolunk, a legfélelmetesebb az, hogy hányan, de hányan hajtottak fejet és dobták el életüket valóságosan és képletesen egy ellenében azért, hogy annak az egynek, fényes, arannyal bélelt köpenyét, hatalma szimbólumát felépítsék és általa a diktátor legitimitását igazolják.

Hogy van szívetek…..

A Kutya nem ugató gép, nem játékszer, nem az egód kiterjesztése. A Kutya ugyanolyan érző lény, mint amilyen te vagy. Dehogy olyan mint te! Egyáltalán nem olyan, a Kutya nem válogat. Lehetsz kövér, sovány, szép vagy csúnyácska, a Kutyának nincsenek “emberi” szempontjai. A Kutyát csak a szív érdekli. Szeretetre vágyik és szeretni akar, tartozni valakihez, mint te. Többet ad neked, mint amennyit valaha is adhatsz neki. És ezért nem kér mást, csak egy kis szeretetet. De ha nem adsz, ő akkor is szeret. Ha megvered, akkor is, ha nem adsz neki enni, akkor is és ha elhagyod, akkor is. Nézz a szemébe, itt a fényképen. Mit látsz? Szomorúságot, végtelen bánatot. Miért? Miattad, ember, aki elhagytad, eltaszítottad vagy kidobtad a kocsidból az országúton. Embernek lenni azt jelenti, hogy felelősséget érzel minden élőlény iránt. Nézz a szemébe és vezekelj, hogy volt szíved ezt tenni vele? 2015 január 24.-én majd mások megpróbálják helyrehozni azt, amit te tönkretettél. Szeretettel, gondoskodással kitörölni a szemekből a kilátástalanságot. 2015 január 24.-én az Illatos úti menhelyen örökbefogadás lesz.   https://www.facebook.com/vigyelhaza

INDIA ÉJJEL

Ülök egy párnán és megállíthatatlanul izzadok. Nem tudom megszokni ezt a klímát. Az ingem nehéz, sóval keményített, már harmadik napja nem vettem tisztát. Meleg van, átkozottul meleg.  Egy kendővel törölgetem homlokomról a párát, még mielőtt a gyöngyök, cseppekké sűrűsödve, a szemembe gördülnének. A kertben, a teraszon túl, a bokrok és a fák mozdulatlanok, mintha csak díszletek lennének egy Bollywood-i filmben. Egy levél se zizzen. Csak a holdfényben cikázó denevérek árnyai villannak. Kutyák ugatnak fáradhatatlanul, néha sakálok üvöltenek csapatban. A teraszon egy gekkó hörög földöntúli hangon. Le vagyok lassulva, az előbb már majdnem elaludtam. Lustán hömpölyögnek az emlékképek az álom és a valóság határán. Eszembe jutnak első indiai éjszakáim. Ha egyedül vagy és nem szoktad ezt a nyüzsgést, nehezen alszol el, pláne ha nem ittál egy whiskyt, egy sört vagy egy pohár meleg tejet. Lehet, hogy tanyát ver testedben a félelem. Az ismeretlen zajok milliárdja, a sötétség, a mindent átható szakralitás, istenségek, égjárók serege, ártó és védő szellemek végtelen sokasága gondoskodik arról, hogy így legyen. Küzdeni ellene reménytelen. Előbb-utóbb úgyis rájössz, hogy nincs mitől félned, a dolgok történnek szakadatlan, se nem rosszak, se nem jók, egyszerűen csak felbukkannak és szertefoszlanak, rajtad múlik, hogyan viszonyulsz hozzájuk. Csak szemléld, csak figyeld, ahogy folyik a lét, ahogy hömpölyög ezerarcúan, feltartózhatatlanul, örökké. Nincs okod félni, a mindenség semleges – nincs veled, se ellened.Bármerre nézel, szent szimbólumok, virágok, virágfüzérek, mindenhol füstölők égnek, mellettük felajánlások apró tálkákban. Ha felnézek, ajtóm felett arasznyira, egy piciny falfülkében narancssárga Ganapati, az elefántfejű istenség ül, körülötte elszáradt virágok, fakó virágszirmok. Ő vigyáz a ház bejáratára. Hiszem, hogy meg is véd. Indiában könnyű a hit, itt minden szentséggel teli. Itt az élet szűk térben mozog vagy talán éppen sokkal tágabban? Nem is tudom. Közel az ég, szinte karnyújtásnyira, de a pokol is itt dübörög a lábunk alatt. A szamszára cséplőgépe töretlenül zakatol. A megvilágosodás, a Nirvána délibábja ott ködlik minden másodpercben, minden lépésben. És mégis oly távoli, csak eonok messzeségében fénylik fel igazán, kimondhatatlan teljességében. Itt sűrű az élet, de szent is, minden momentumában. A párnámon ülök a földön, egy kopott keleti shirazon. Fakó szőnyegemet most is jóízűen eszi valaki. Még nem találkoztunk személyesen. Csak a port látom és a lyukakat, a kisebb-nagyobb, tépett szélű sebet, amit a gyapjú zabálás után hagy maga után. Szüntelen jövés-menés, születés, elmúlás minden pillanatban, mindenhol. Rovarok a porban, a padlón, a nehéz illatú levegőben, kicsik és nagyok, potrohosak és cingárok, mások a mécses fényében cikáznak. A bútorok deszkáiban is matatnak rendületlen. Az öreg, fiókos szekrény mögött valaki vehemensen rág, konkrétan hallom, ahogy a fogaival reszeli a fát, talán a nyála is csorog, annyira csámcsog. Itt soha sincs csend. A csend is zajos. Habzsol az élet, féken csak a halál tartja.

Andrea és Károly (Andrea y Carlos)

Két kép, két ember. Egy nő és egy férfi. Nem tudunk róluk semmit, pontosabban a nevüket már tudjuk, Andrea és Károly. Nem tudunk róluk semmi mást és azt sem, miért kerültek egymás mellé. Segítségül a megértéshez, egy rövid magyarázatot fűznék a munkákhoz.  A látszólag tradicionális megközelítés csak arra szolgál, hogy a nézőt gondolkodásra késztesse. Valójában az alkotó az emberi viszonylatok változékonyságára reflektál és ennek rejtett dimenzióit vizsgálja. A művész egy kitüntetett pontot jelölt ki az időhorizonton. Amikor két független entitás önakaratból korlátozza saját, önnön mobilitását, miáltal a másik is egyszerre, de nem feltétlenül, korlátossá válik. Az időhorizont, valamint A és K kapcsolatának eredője határozza meg a metszéspontot. Ha az eredő meredek vagy lapos egyenest eredményez, előbb-utóbb deklarálódik egy pont, ahol az eredő átlép a horizonton. Amennyiben A és K viszonyáról intuitíve megállapítható, hogy közelít ugyan, de el soha nem éri az ez esetben limeszként viselkedő horizontot, nem jön létre a kapcsolati katarzis. Vajon ez esetben melyik változat realizálódott? Ehhez először a cím enigma voltát kell felfejtenünk. Ez nem okozhat különösebb nehézséget, hiszen a kettős cím magában hordozza a megoldást, az “y Carlos” spanyol vagy portugál nyelvterületre utal (hogy melyikre, azt tekintettel a személyiségi jogokra nem árulhatom el) így lett a Károlyból Carlos. Sajnos, mivel Andrea nem csak magyarul íródik így, még nem bizonyítottunk semmit. De, az előbbiekből és abból, hogy ma már történelmi tényként kezelhetjük azt az eseményt, hogy valamikor a kétezertizes évek elején – Budapesten- mindketten, szabad akaratuktól vezérelve, megfordultak egy házasságkötő teremben, ott és akkor, a katartikus korlátosság létrejött. A wedding után az alkotó ígéretet tett arra, hogy elkészíti a pár egyáltalán nem szokványos házassági tablóját. Úgy érzem, sikerült megfogalmazni nem csak egy kapcsolat, hanem általában a kapcsolatok törékenységét, időbevetettségét, (a mű négy évig készült) és azt, hogy szét is mehetünk és akár újra egymásra találhatunk, mint “dos tablas” a falon.

Inkább száz vaddisznó

Szoborállítási láztól szenved Budapest. Sajnos, azt hiszem nem csak a főváros, az egész ország. Ripacs szobrok! Ha nem volt ilyen kategória, most megteremtették. Gyönyörű, méltán megcsodált fővárosunk köztereit ellepik a rettenetes, néha dilettáns munkák. Olyanok, mint felfújt képcsarnoki kisplasztikák. Bugyutaságukat csak fokozza pálinkafőző üstre emlékeztető, nyers vörösréz színük. Talán ha a lakk lerohad róluk és a kutyák is rendületlenül végzik a dolgukat, ahogy az tőlük elvárható, a színük még változhat, de formájuk soha. Nézhetnénk őket örökké, hacsak egyszer a budapestiek nem száműzik őket egy szoborparkba, a Paraszt Ízlés Parkjába. Megsemmisíteni vétek lenne, hiszen ezek is mi vagyunk, csak nem a szocreál változat, hanem a kétharmad. Ha lehet választani, inkább száz vadkan dúlja városunkat, mint az ízléstelenség. Istenem, azt már nem is merem kimondani, hogy pályáztatás, méghozzá nemzetközi. Ha már szobor, miért nem lehet kövér, mint Botero, festett Dubuffet, csillogó, mint Anish Kapoor, vagy Jeff Koons. Hiába a szépséges város, ha az építők ízlését a városvezetés tahósága ellenpontozza. Vannak itt vaddisznók éppen elegen, csak nem rohangálnak párosával éjjelente a Bajcsyn.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.