INDIA ÉJJEL

Ülök egy párnán és megállíthatatlanul izzadok. Nem tudom megszokni ezt a klímát. Az ingem nehéz, sóval keményített, már harmadik napja nem vettem tisztát. Meleg van, átkozottul meleg.  Egy kendővel törölgetem homlokomról a párát, még mielőtt a gyöngyök, cseppekké sűrűsödve, a szemembe gördülnének. A kertben, a teraszon túl, a bokrok és a fák mozdulatlanok, mintha csak díszletek lennének egy Bollywood-i filmben. Egy levél se zizzen. Csak a holdfényben cikázó denevérek árnyai villannak. Kutyák ugatnak fáradhatatlanul, néha sakálok üvöltenek csapatban. A teraszon egy gekkó hörög földöntúli hangon. Le vagyok lassulva, az előbb már majdnem elaludtam. Lustán hömpölyögnek az emlékképek az álom és a valóság határán. Eszembe jutnak első indiai éjszakáim. Ha egyedül vagy és nem szoktad ezt a nyüzsgést, nehezen alszol el, pláne ha nem ittál egy whiskyt, egy sört vagy egy pohár meleg tejet. Lehet, hogy tanyát ver testedben a félelem. Az ismeretlen zajok milliárdja, a sötétség, a mindent átható szakralitás, istenségek, égjárók serege, ártó és védő szellemek végtelen sokasága gondoskodik arról, hogy így legyen. Küzdeni ellene reménytelen. Előbb-utóbb úgyis rájössz, hogy nincs mitől félned, a dolgok történnek szakadatlan, se nem rosszak, se nem jók, egyszerűen csak felbukkannak és szertefoszlanak, rajtad múlik, hogyan viszonyulsz hozzájuk. Csak szemléld, csak figyeld, ahogy folyik a lét, ahogy hömpölyög ezerarcúan, feltartózhatatlanul, örökké. Nincs okod félni, a mindenség semleges – nincs veled, se ellened.Bármerre nézel, szent szimbólumok, virágok, virágfüzérek, mindenhol füstölők égnek, mellettük felajánlások apró tálkákban. Ha felnézek, ajtóm felett arasznyira, egy piciny falfülkében narancssárga Ganapati, az elefántfejű istenség ül, körülötte elszáradt virágok, fakó virágszirmok. Ő vigyáz a ház bejáratára. Hiszem, hogy meg is véd. Indiában könnyű a hit, itt minden szentséggel teli. Itt az élet szűk térben mozog vagy talán éppen sokkal tágabban? Nem is tudom. Közel az ég, szinte karnyújtásnyira, de a pokol is itt dübörög a lábunk alatt. A szamszára cséplőgépe töretlenül zakatol. A megvilágosodás, a Nirvána délibábja ott ködlik minden másodpercben, minden lépésben. És mégis oly távoli, csak eonok messzeségében fénylik fel igazán, kimondhatatlan teljességében. Itt sűrű az élet, de szent is, minden momentumában. A párnámon ülök a földön, egy kopott keleti shirazon. Fakó szőnyegemet most is jóízűen eszi valaki. Még nem találkoztunk személyesen. Csak a port látom és a lyukakat, a kisebb-nagyobb, tépett szélű sebet, amit a gyapjú zabálás után hagy maga után. Szüntelen jövés-menés, születés, elmúlás minden pillanatban, mindenhol. Rovarok a porban, a padlón, a nehéz illatú levegőben, kicsik és nagyok, potrohosak és cingárok, mások a mécses fényében cikáznak. A bútorok deszkáiban is matatnak rendületlen. Az öreg, fiókos szekrény mögött valaki vehemensen rág, konkrétan hallom, ahogy a fogaival reszeli a fát, talán a nyála is csorog, annyira csámcsog. Itt soha sincs csend. A csend is zajos. Habzsol az élet, féken csak a halál tartja.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s