Magyar művészet ki-be

Sok vitánk volt a kilencvenes évek elején múzeumi szakemberekkel és aparátnyikokkal, hogy a magyar képzőművészetet nem karanténban kellene tartani, hanem engedni, hogy rangos gyűjteményekbe, múzeumokba, külföldre kerüljenek művek, öregbítve honi művészetünk jó hírét a világban. Csontváry: Halászat Castellammaréban című munkáját sem engedték, hogy egy jelentős amerikai múzeum vásárolja meg. Lehet vitatkozni azon (szerintem nem), hogy mi a jobb, egy a világban ismeretlen festő munkáit egy vidéki múzeumban összegyűjteni vagy megpróbálni rangos múzeumok gyűjteményébe bejuttatni tőle néhány kiváló darabot. Azt hiszem, sokan üdvözöltük, hogy néhány – ráadásul nagyrészt magyar gyökerekkel nem bíró – külföldi gyűjtő a magyar festészet “rajongója” lett. Persze nem csak azért, mert jó munkákért hajlandóak voltak méltó árat fizetni, hanem azért is, mert reméltük, hogy ezzel a magyar festészet egy kicsit közelebb kerül a nemzetközi porondhoz. Sajnos, mára kiderült, hogy ennek jelentős része közönséges spekuláció volt. Az az árrobbanás, ami nálunk a művészeti piacot jellemezte 1990 és mondjuk 2005 között, már jóval előbb lejátszódott nyugaton. Aki ezt egy kicsit is értette, az tudta, hogy ez egy jó befektetés lesz viszonylag rövid időtávon. Volt, aki ezt be is vallotta és volt, akinek nem ez volt az elsődleges szándéka. Azonban, az ez idő tájt létrejött  legjelentősebb gyűjtemények mára már javarészt vissza is szivárogtak a honi piacra. Így foszlott semmivé Eisenberger Jenő, Helmut Turck, Kirk Brown gyűjteménye. Sokat nem tettek hozzá a magyar művészet nemzetközi ismertségéhez, de legalább élénkítették a magyar piacot, amit ez úton is köszönünk. És most, a volt nagykövet asszony, Nancy Brinker is kiszáll.  Kétségtelenül jó minőségű gyűjteményét megvásárolja a művészetrajongóvá avanzsált magyar állam. Hogy miért és minek, azt nem igazán tudom.  Az ár sem érdekes. Ki tudja, mi van a háttérben? Egy ügyes kereskedő lobbizása és/ vagy a kormány nagyvonalú gesztusa, egy ma is jó kapcsolatokkal rendelkező néhai, Budapestre akkreditált amerikai nagykövetnek ( erre utal talán, hogy még épületet is biztosítanak a gyűjteménynek). A lényeg, hogy csak nem akarnak a magyar művek kint ragadni. A tulajdonosok helyesen látják, hogy ezekért az “abszolút fő művekért” a világban a töredékét sem kapnák, mint Budapesten. A nemzetközi rang egyelőre csak hangzatos frázis, és nem akarok ünneprontó lenni, de sajnos úgy érzem, ez így is marad.  Ezért sincs értelme a magyar festészetet tíz körömmel itthon tartani, hiszen látjuk, hogy minden festmény előbb-utóbb hazatér, de legalább néhány évig mutogathatták magukat a vacsoravendégeknek. És őszintén, ez is több, mint a semmi. Végül egy cikk Jankó Judittól a Brinker gyűjteményről

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s