Art kategória bejegyzései

A vaskor romjain

“Kali-yuga”, a “sötétség kora”, vagy másként, a Vaskor.

 Vaskor : a materializmus, az ateizmus, a szélsőséges racionalizmus, anyagiasság, a tanítások haszonleső elferdítése, a mesterek és a tanítványok radikális megcsappanása, hamis próféták  megjelenése, a természettől való eltávolodás, a szavak helytelen, fordított használata, általános zavar, a mennyiség uralma a minőség felett, szellemtelenné válás. Ismerős? Igen, ez van most- itt és most- fokozottan. Hogy miért? Az okokat nincs értelme keresgélni. Sokan, sokféle magyarázatot tudunk felsorolni.  Politikait, történelmit, gazdaságit, stb.  A kérdés inkább az, hogy hogyan teremtsünk aranykort a vaskorban. Erre megoldást kínálnak a különböző szellemi utak, amelyek a látszatvalóságot káprázatnak, kozmikus illúziónak tekintik, tehát ebből a szempontból mindegy, hogy aranykor van-e vagy vaskor, hiszen mindegyik csak a látszatvalóság egy-egy aspektusa.  A dolgok általában, így a  világkorszakok önmagukban sem nem jók, sem nem rosszak.  Minden csupán viszonyulás kérdése. A helyes hozzáállás a szemlélődés, az egykedvű tapasztalás és igazi ön-valónk megismerése, kutatása. De nekünk itt és most van egy hétköznapi életünk is, dolgozunk, családot tartunk fenn, vannak kedvteléseink, amelyek hozzátartoznak mindennapi létünkhöz. Sportolunk, moziba, színházba járunk, néha kiállításokra, megnyitókra. A színházban jegyet veszünk, a moziban szintén, a teniszpályáért fizetünk, ahogy a borért és a  pálinkáért is. Ezeket a dolgokat úgymond eltartjuk, hiszen ha nem fizetnénk a borért, a borászatok előbb-utóbb bezárnának, ahogy a mozik és a színházak is. Ahogy lassan a kivéreztetett kortárs képzőművészet is. Persze csak az a fele, amelyik nem a feketeistállót választotta. Gyakorlatilag az egyetlen lehetőség a függetlenek életben maradására az, ha vannak eladások. De ma igen szerény és szűk a piac. A műtermeket leginkább a hiénák látogatják, akik gyakorlatilag a művész nyomorából remélnek hasznot kovácsolni. A polgárság, az értelmiség rendes bevett szokása volt műveket vásárolni, azokkal együtt élni, ezekről beszélgetni, és élvezni minden szellemi hozadékát – új ismereteket, új barátokat, stb. Ma az egész világon a kortárs képzőművészet a reneszánszát éli. Soha ennyi kiállítás, galéria, vásár, ilyen elképesztő árak nem voltak. Közben múltba révedő, eltahósodó hazánkban szinte semmi. És nem is lesz, legalább is még egy jó darabig, ha mi nem teszünk róla, hogy legyen, és nem támogatjuk vásárlásokkal a művek alkotóit. Ki-ki tehetsége szerint kisebbel vagy nagyobbal. Lehet, hogy promónak tűnik a szöveg egy aukció előtt, az is -részben-, de attól még ez a színtiszta igazság.

Magyar művészet ki-be

Sok vitánk volt a kilencvenes évek elején múzeumi szakemberekkel és aparátnyikokkal, hogy a magyar képzőművészetet nem karanténban kellene tartani, hanem engedni, hogy rangos gyűjteményekbe, múzeumokba, külföldre kerüljenek művek, öregbítve honi művészetünk jó hírét a világban. Csontváry: Halászat Castellammaréban című munkáját sem engedték, hogy egy jelentős amerikai múzeum vásárolja meg. Lehet vitatkozni azon (szerintem nem), hogy mi a jobb, egy a világban ismeretlen festő munkáit egy vidéki múzeumban összegyűjteni vagy megpróbálni rangos múzeumok gyűjteményébe bejuttatni tőle néhány kiváló darabot. Azt hiszem, sokan üdvözöltük, hogy néhány – ráadásul nagyrészt magyar gyökerekkel nem bíró – külföldi gyűjtő a magyar festészet “rajongója” lett. Persze nem csak azért, mert jó munkákért hajlandóak voltak méltó árat fizetni, hanem azért is, mert reméltük, hogy ezzel a magyar festészet egy kicsit közelebb kerül a nemzetközi porondhoz. Sajnos, mára kiderült, hogy ennek jelentős része közönséges spekuláció volt. Az az árrobbanás, ami nálunk a művészeti piacot jellemezte 1990 és mondjuk 2005 között, már jóval előbb lejátszódott nyugaton. Aki ezt egy kicsit is értette, az tudta, hogy ez egy jó befektetés lesz viszonylag rövid időtávon. Volt, aki ezt be is vallotta és volt, akinek nem ez volt az elsődleges szándéka. Azonban, az ez idő tájt létrejött  legjelentősebb gyűjtemények mára már javarészt vissza is szivárogtak a honi piacra. Így foszlott semmivé Eisenberger Jenő, Helmut Turck, Kirk Brown gyűjteménye. Sokat nem tettek hozzá a magyar művészet nemzetközi ismertségéhez, de legalább élénkítették a magyar piacot, amit ez úton is köszönünk. És most, a volt nagykövet asszony, Nancy Brinker is kiszáll.  Kétségtelenül jó minőségű gyűjteményét megvásárolja a művészetrajongóvá avanzsált magyar állam. Hogy miért és minek, azt nem igazán tudom.  Az ár sem érdekes. Ki tudja, mi van a háttérben? Egy ügyes kereskedő lobbizása és/ vagy a kormány nagyvonalú gesztusa, egy ma is jó kapcsolatokkal rendelkező néhai, Budapestre akkreditált amerikai nagykövetnek ( erre utal talán, hogy még épületet is biztosítanak a gyűjteménynek). A lényeg, hogy csak nem akarnak a magyar művek kint ragadni. A tulajdonosok helyesen látják, hogy ezekért az “abszolút fő művekért” a világban a töredékét sem kapnák, mint Budapesten. A nemzetközi rang egyelőre csak hangzatos frázis, és nem akarok ünneprontó lenni, de sajnos úgy érzem, ez így is marad.  Ezért sincs értelme a magyar festészetet tíz körömmel itthon tartani, hiszen látjuk, hogy minden festmény előbb-utóbb hazatér, de legalább néhány évig mutogathatták magukat a vacsoravendégeknek. És őszintén, ez is több, mint a semmi. Végül egy cikk Jankó Judittól a Brinker gyűjteményről

A Csontváry kiállítás kapcsán

Befektetés

Megvásárolta a Magyar Nemzeti Bank 4,5 milliárd forintért azt a Tiziano képet, amit a Nagyházi Galéria árverezett 2005- ben. Akkor 140 milliót fizetett érte a szerencsés vevő. Adózatlan nyereség:  4 360 000 000 forint azaz Négy Milliárd 360 Millió forint. Még hogy a művészet nem befektetés? De az. De ehhez kell egy olyan vevő, mint amilyen a mai Nemzeti Bank. A kép védett, tehát az országból kivinni nem lehet, a tulajdonosnak biztosítani kell a kép megfelelő őrzését, ami elsősorban a klimatikus körülményekre vonatkozik, a védett tárgyat a magyar múzeumok rendelkezésére kell bocsájtani kutatási célokra és kiállításokra egyaránt. Ez azt jelenti, hogy a tulajdon bizonyos fokig korlátozott. Eladás esetén az állam élhet a törvény által biztosított elővételi jogával. Külföldön nem értékesíthető. Egy ilyen tárgyat tulajdonképen nincs értelme megvásárolni, hiszen a tulajdonosnak bármikor át kell adnia, ha a magyar múzeumok ki szeretnék állítani. Hogy ez az ár sok vagy kevés? Az ár ebben az esetben nem meghatározható és tulajdonképen indiferens. Ismerve a mai viszonyokat, az az érzésem támadhatna, de persze ilyenről szó sem lehet, hogy valakinek, valakiknek ekkora nyereség után leeshetett egy kis baksis. Az eset különösen érdekes a Munkácsy körüli cirkusz vagy primitív bosszú után. Mert, hogy Pákh Imre képét azért védték le (jogtalanul), hogy itt tartsák a művet Magyarországon, harmadik fél részére az eladást ellehetetlenítsék és adott esetben éljenek elővételi jogukkal. Azt firtatják, hogy mennyiért is vette a képet anno, amihez természetesen semmi közük, ha találta, akkor is annyit kér érte, amennyit akar. Na, ezek után szárnyalhat a képzelet szabadon, hogy mit is takar a “Magyarország egyre jobban teljesít” szlogen.

P.s. Abba már bele se gondolok, hogy ekkora összeg, mit jelentene a magyar múzeumoknak, ha ezt ők fordíthatták volna műtárgy vásárlásra.

Késő bánat

A Blitz Galéria ’93-ban rendezte első árverését. A kilencvenes évek aukcióinak katalógusai már régen elfogytak. Nekem még van néhány féltve őrzött példányom. Néha beszélgetünk gyűjtőkkel, galériásokkal, hogy mennyi remek jó kép fordult meg a Blitzben. Általában mindig elhangzik az a mondat, hogy milyen kár, hogy akkor, ott nem vették meg ezt vagy azt a kiváló munkát, pláne annyiért, amennyibe akkor került. Nehogy ismét ebbe a hibába essen valaki, ezért felhívom mindenki figyelmét, (igaz, ezt annak idején is megtettem) hogy a mostani aukciónkon is olyan munkák szerepelnek, amelyeket egyszer siratni kell majd, ha nem próbálták megszerezni. Még a kétezres évek előtt született egy gyűjtemény a magyar művészet mostohagyerekként kezelt korszakából, a hatvanas-hetvenes évek vagy inkább az “Iparterv” kiállításhoz köthető művészek munkáiból. Az anyagot 2001-ben kiállítottam a MEO-ban. A műkereskedelem azonban sokáig továbbra sem foglalkozott ezzel a korszakkal. Talán azért, mert viszonylag kevés számú mű lelhető fel ebből a időszakból. De, behozva a nemzetközi trendektől való szokásos tizenöt-húsz évnyi lemaradást, ma végre kezd a középpontba kerülni ez az időszak és jelentős részben annak a korszaknak a művészei is. Számomra furcsa módon, kortárs galériák kezdték verni a tamtamot. Sokan kezdték keresni a munkákat abban a reményben, hogy gombokért még szerezhetnek jó műveket. De ehhez, ma már igencsak sok szerencse kell. Minden estre, ha valaki elszánt és tényleg a kor kiemelkedő, legjobb munkái közül szeretne a gyűjteményébe, akkor most itt egy kínálkozó alkalom – a június másodikai Blitz aukció! Bak Imre, Nádler István, Frey Krisztián, Tót Endre, Keserű Ilona, Fajó János és  sokan mások remek művekkel szerepelnek az anyagban. Igazi izgalmas, jó darabok lesznek a huszadik század első feléből is. Az aukciót új irodánkban tartjuk, ahol a hely méreténél fogva, a helyszínen csak korlátozott számban tudunk fogadni érdeklődőket. Ezért kérem, hogy akinek vételi szándéka van, regisztráljon email-ben. Természetesen telefonon is lehet majd licitálni. Remélem, hogy senkinek se lesz egyszer az az érzése, hogy valamit nem tett meg, amit majd most június másodikán megtehetne.

Frey Krisztián: Lolita I  1966-69 122x84 cm applikáció/olaj faroston
Frey Krisztián: Lolita I 1966-69 122×84 cm applikáció/olaj faroston

 

Ujházi Péter 75

Isten éltessen Ujházi Péter! Tiszteletem jeléül elzarándokoltam a szülinapi megnyitódra, a Várfok-ba. Volt is ott nagy sürgés-forgás, mozdulni-se-lehet tömeg, amely azért mégis megpróbál, ha pukkan a dugó a húzó alatt vagy feltűnik egy pogácsás kosár. A levegő kicsit nehéz, ember párával teli, azt hihetném, hogy itt van már a kánaán, olyan nagy az aktivitás. A művek sajnos csak lopva láthatók, mert sok az örömteli találkozás, de ami feltűnt, hogy fiatal emberek fotózták a címkéket és a műveket. Remélem azért, hogy otthon maradt kedvesükkel, majd eldöntik együtt még az éjjel, hogy nekik melyik is kell a nem oly rég alapozott gyűjteménybe, egy doboz vagy inkább egy vászon vagy egy korai meló, ami már leült egy másik  gyűjteménybe, de hátha kirobbantható, ó ez így olyan megható! (ez totál giccs, de nem bírtam kihagyni). Nehéz bemutatni egy ekkora életművet, még ha a tér tágas és elegáns is. Mindenből egy kicsi. A finom játékos grafikák, applikációk, korai festmények, amelyeknek jót tett az idő, mert a színek gyönyörűen összeértek. És az újabb munkák, azok sajnos nem hoztak lázba, persze ez is csak szemlélet kérdése. Mondhatnánk, hogy letisztultak, hangsúlyosabbá váltak a motívumok, szigorúbbá a kompozíciók. De én azt az első, eredeti szándékot szeretem és tisztelem inkább, ahogy a gyermekkorhoz visszanyúlt, ami ténylegesen volt vagy sem, ezt nem tudhatom, de akkor ott mégis megvalósult. Olyan sokan futották ezt a programot, de azt hiszem, ő az egyik, akinek ez igazán, őszintén sikerült, Klee hűvös és modoros, a német expresszionisták másolatok, saját gyerekeik képeit nagyították. Basquiat? ja! Csak ez a kelet-európai, fejér megyei változat, a hungarian városi, kisvárosi folklórral vagy inkább a magyar, borgőzös proli folklórral átitatott változat. És ez attól az őszinteségtől hiteles, amivel kevesen bírnak. Nincs akarás, játék van, és a játéknál nincs őszintébb, tisztább, meditatív állapot, ahol a mély kommunikál a felszínnel. Isten Éltessen Ujházi Péter!

Megvédem dr. Máriást… és..

Szögezzük le az, hogy a diskurzus éppen dr. Máriás műve és L. Simon László vásárlásáról szól a neten, az meglehetősen jól jellemzi a magyar kortárs képzőművészet marginális voltát. Konkrétabban még a hazai társadalmi közbeszédben sincs jelen a magyar kortárs képzőművészet. Elsősorban azért, mert meglehetősen érdektelen. Ennek okait most inkább nem boncolgatnám, hogy miért nem ájul el a magyar egy falra csavarozott ipari alkatrésztől, azért-e mert nem érti, hogy milyen zseniális melót is lát vagy azért-e, mert egyáltalán nem zseniális az, amit lát. De most inkább dr. Máriásról szeretnék megosztani egy-két gondolatot. A doktor úr rossz festő, állítják sokan. Igazuk van, nem egy Mednyánszky. De nem is akar az lenni és nem is erről szól. Az egész egy blödli, fikázás, irónia. Gúnyolódás a festészettel, sőt megkockáztatom, az egész “magas” művészettel  szemben ( hiszen a munkák is – szinte mindegyike –  valakinek a stílus parafrázisa) gúnyrajz, karikatúra, görbetükör a politikának, a közszereplőknek. Ezért a doktort festészetének minősége miatt kritizálni, megítélni, teljes tévedés. Meglepő azonban, hogy ezt mennyien nem akarják látni, olyanok se, akiknek ha ítélőképességét nem torzítaná a politikai vérgőz, pontosan értenék a helyzetet. Mindenesetre a doktor több szöget ver abba a bizonyos koporsóba, mint sok felháborodott szájforradalmár. És ha mindez nem lenne elég, akkor még azért is dohogunk, mert  L.Simon László megvásárolt egy művet és Lázár János miniszternek ajándékozta, történetesen azt a művet, amely magát Lázár Jánost ábrázolja, meglehetősen színpadias módon, vadász öltönyben, korcsolyával piruettezve, egy erősen nárcisztikus szituációban. A kurzus vásárolt. Végre. Ezért zokogott mindenki, hogy “ezek” nem vesznek, ha meg “ezek” vesznek, akkor meg az a baj, hogy miből, és kitől? Meg kéne próbálni szétfésülni a szakmai megítélést és a politikai indulatot. Már csak azért is, mert általában azt a bokszolót ütik ki a legkönnyebben, akinek a düh és a bosszú vezérli a stratégiáját. És még valami, hibás Nagy Krisztát és dr. Máriást együtt említeni. A művésznő ugyanis nem csak képeivel, de verbálisan is megcsókolta a Nagy Kipufogót. dr. Máriásnál én a dörgölődzésnek még a szelét sem érzem.

dr. Máriáss: Lázár János korcsolyázik, miközben piros hó esik
dr. Máriáss: Lázár János korcsolyázik, miközben piros hó esik