Uncategorized kategória bejegyzései

Lobotómia

A gyerek Londonba költözött. A mérnök férjed Németországban dolgozik, segédmunkásként, egy hónapban egyszer, egy hétvégére jön haza. Nincs pénzed, hogy megvedd a téli tüzelőt. Arra sincs, hogy egy héten egyszer húst tegyél a vasárnapi asztalra. Már mindent eladtál, ami a lakásban mozdítható volt. Nem találsz munkát évek óta. A tartalékaidból élsz, ami már csak fél évre elég, – de utána mi lesz? Isten tudja! Nem kapsz hitelt a vállalkozásodhoz. A kiadásaid meghaladják a bevételeidet. Megfelezték a fizetésedet. A gyerekedet hülyeségekre tanítják az iskolában. Nem tudsz a hétvégén bevásárolni, mert nincs a közeledben nyitva tartó bolt. Nem tudsz cipőt venni a gyereknek, ha a tavalyit kinőtte. Anyád egy olyan kórházban próbál meggyógyulni, ahová – ha tehetnéd – a kutyádat se fektetnéd. A barátaid depressziósok a kilátástalanságtól, és te se állsz messze ettől. Az állami és csókos médiában meghamisítják a valóságot. Az új stadionokban pár száz néző lézeng. A válogatottnál nincs fontosabb, 1 000 000 000 forintot kapnak, ha bejutnak. Életveszélyes a 3-as metró. Elmennek az orvosok, az ápolók, a hegesztők, a lakatosok, a kőművesek, az ácsok és aki csak teheti. Magyarország 31. az európai jövedelmi rangsorban, megelőzzük Montenegrót és Romániát. Szlovákia a 23. Mindent átsző a korrupció. Nincs sansz, ha nem vagy csókos.  A tudás nem érték, a tapasztalat nem érték, a kultúra szükségtelen rossz.  A viselkedés alpári, közönséges, bántó és neveletlen.  A hangnem pökhendi, kivagyi, sértő és vulgáris. Az egész apparátus kontraszelektált. Balog Zoltán – református lelkész – ember miniszter, coitusra  biztatja a nyaralni induló rendőröket, hátha lesz szaporulat. Fűtik a focipályát Felcsúton, három milliárdért.

De lett kerítés! És tiszta erőből gyűlöljük a menekülteket, mellesleg a cigányokat és a zsidókat, ja és a románokat is. Ellenség mindenki, aki nem mi vagyunk, és akire a főnök azt mondja. És mégis, ősz óta töretlenül növekszik a kormánypártok népszerűsége.

Műszaki határzár

A kormány bejelentette, hogy ideiglenes jelleggel, visszaállítják az ország nyugati határán az elbontott műszaki zárat, aknákkal együtt. A Nemzetbiztonsági Szolgálatok (hírszerzés) szerint, több tízezer német állampolgár tart Magyarország felé. A miniszterelnök elmondta: bár jelentős számú német ajkú migráns él hazánkban, azt egyszer valaki eldöntötte, mi csak megörököltük, de köszönjük, nem kérünk több svábot. Meg kell védeni a kultúránkat, mert a magyarok nem akarnak együtt élni nagyobb létszámú, der -die – das, bőrgatyás sörivóval. Elismerően szólt egy ezt megelőző (igaz, csak ideiglenes) nemzeti kormányról, akiknek sikerült 185 000 német ajkút kitelepíteni, vagyonukat elkobozni és földjeiket megszerezni. Ha nem történik meg ez az előrelátó, gyors és határozott, de emberséges cselekvés, most nem tudnánk a rászorulóknak csak sokkal kevesebb földet juttatni, egészen pontosan mintegy 150 000 hektárral lennénk szegényebbek. Sajnos, az ezzel egy időben elkobzott 44000 ingatlant már eltüntette az idő, így azzal ma már nem tudunk “gazdálkodni”. A sajtó egy kalandvágyó képviselője elvegyült a migránsok között Salzburgnál és velük együtt közeledik Hegyeshalom felé.  A következőkben változtatás nélkül közöljük beszélgetését Günter von Überreich -el, aki a migránsok egyik szószólója.
– Miért szeretnének Magyarországon élni?
– Tulajdonképpen lehet, hogy furcsán hangzik önöknek, de elegünk lett a jólétből.
– Ezt hogy kell érteni?
– Túlzóak a fizetések, és az életszínvonal is bántóan magas. A szociális háló túlműködési zavarokkal küzd. A várható nyugdíj mértéke az embereket elpuhítja, kénytelenek idejük nagy részét pihenéssel, nyaralással és egyéb haszontalan szórakozással tölteni.
– Nem igazán értem.
– Na jó, van ebben egy nagy adag kalandvágy is.
Szeretnénk kipróbálni, hogy hogyan lehet megélni egy jobb müncheni vacsora árából egy hónapig. Meg szeretnénk élni, milyen az, ha nincs állandóan versenyhelyzet, ahol mindig csak a jobbik győz. Hogyan lehet boldogulni másként, hm “mutjival”, ahogy önök mondják. Izgalmas lehet a mentőre is várni, hogy mikor jön és hogy egy antik kórházba visz-e és hogy ott egyáltalán lesz-e orvos, ezek mind-mind hertzig kalandok. És még valami, van ebben egy jó adag nosztalgia is. Én sokszor találkoztam a Balatonnál a keleten élő rokonokkal, a hetvenes években. Talán kinevet, de én szerettem a Kádár- rendszert és most úgy látom, hogy valami ilyesmi van önöknél ismét kialakulóban. Orbán is feltűrt fehér ingben jár, kimegy a gátra, ha kell, és kedves az idős asszonyokkal. Meglátogatja a barátját a disznóhizlaldában, szóval hogy is mondjam, olyan igazán emberi és őszinte. Ő a nép gyermeke, és ez nekünk németeknek nagyon imponál”.

A sajtótájékoztatón az is elhangzott, hogy az északi kerítést is megépíti a kormány, lehetőleg minél hamarabb, talán már az idén. Aztán, ha elült a menekültválság, kezdődhet az országos ketrecharc.  Szabályok nélkül, fullkontakt.

Én európai vagyok

Ha jó magyarnak lenni azt jelenti, hogy pengés kerítést építünk a halál elől menekülő nők, férfiak, gyerekek, terhes anyák, öregek távol tartására, ha jó magyarnak lenni azt jelenti, hogy leköpdösik a menekülőket, ha jó magyarnak lenni azt jelenti, hogy nem adunk inni a szomjazóknak, nem adunk enni az éhezőknek, ha jó magyarnak lenni azt jelenti, hogy gyűlöletet szítunk az idegenek ellen, mert más a bőrszínük, más a mentalitásuk, ha jó magyarnak lenni azt jelenti, hogy az embereket félrevezetjük, hiszterizáljuk és az Európai Kalifátussal riogatunk, ha jó magyarnak lenni azt jelenti, hogy a széllel szemben pisálunk csak azért is, ha a jó magyarnak ilyennek kell lennie, akkor én nem vagyok jó magyar, én rossz magyar vagyok, aki európainak vallja magát és minden európai emberhez méltatlan viselkedést elítél.

Merjünk nagyot önteni

A gagyizás már régi sztori Budapesten, de a magyar vidéket is végigsöpörte már évtizedekkel ezelőtt. Ha lenne olyan, aki még nem ismeri, annak röviden megpróbálom összefoglalni a lényeget. Egy élelmes fiatalember az utcán titokban leejt mellettünk egy karikagyűrűt, amit aztán “kitörő lelkesedéssel megtalál” és átnyújt nekünk, hogy biztosan mi vesztettük el. Mi azonnal (már aki) kijelentjük, hogy nem, nem nem a miénk. A “becsületes megtaláló”  elkeseredettségének ad hangot, hogy ha nem a miénk, akkor nem tudja , hogy vajon kié lehet? Ezek után a fiatalember pár ezer forintért felajánlja, hogy lemondana a talált tárgyról a javunkra, mert neki nem kell, egyébként is utálja az aranyat, ő csak ezüstöt visel a testén és miért ne járhatnánk jól mind a ketten. Ő tudna mit enni, mi pedig meglephetjük az asszonyt egy újabb jegygyűrűvel, ezzel is megerősítve kihűlőben lévő frigyünket. Ez ment egy darabig, sok áldozat gazdagodott egy filléres, ám szép fényes rézgyűrűvel. Ennek a játéknak volt egy briliánsos változata is, kirakatüveg karcolással stb, de ez most nem tartozik a tárgyhoz. Piti kis üzlet a gagyizás, még nagyban sem hoz sokat. Na ja, de miért nem? Mert egy karikagyűrű pár gramm, még aranyárban sem nagy pénz. De egyszer csak jött valaki, aki átlátta a rendszer gyengeségeit és mint afféle tehetséges menedzser típus, továbbfejlesztette a módszert. Megértette, hogy az ötlet gyenge pontja a karikagyűrű, a maga öt grammjával. Mivel egy félkilós karikagyűrű röhejes lenne és egyébként is hiteltelen egy ilyet találni egy parkoló, öreg Opel első kerekénél, és azért úgysem lehetne csak pár ezer forintot kérni egy járókelőtől, ezért átstrukturálta az eredeti ötletet. Öntetett hát kitudja mennyi ötkilós arany tömböt, szép sárga trombitarézből. Itt jön az első kérdés, vajon mit gondolt az öntő, hogy mire kellenek az öntvények? Jelmezbálba? Vagy a cég kirakatába, dekorációnak? Majd talán egyszer kiderül – vagy nem. A csillogó tömbök mindenesetre fényes karriert futottak be a föld pénzügyi, unortodox szívcsakráján. Állítólag, egy budapesti milliárdos két milliárd kölcsönt folyósított,  ki tudja hány réztömb fedezete mellett, az innovatív pénzügyi tevékenységet folytató “üzletembernek” ( na, ezek miatt szitokszó Magyarországon az, hogy üzletember) De ennél még szebb, hogy egy vidéki pénzintézet (magyarul, kifizető hely) 600 millió kölcsönt folyósított ugyancsak trombitaréz fedezetre.  Kérdések özöne. Miért nem kapnak hitelt a magyar vállalkozók, ha tótágast állnak, akkor sem? Se ilyen, se olyan fedezetre, mert nem jó a mérleg, nem jó az árbevétel, nem jó az eredmény, öreg a hitelfelvevő, túl fiatal a cég és egyébként sincs egyetlen aranytömbnek látszó trombitaréz obzséje se. Valahogy nem akarom elhinni, hogy egy bankár – még ha vidéki is – nem látott soha aranyat. Nem tűnt fel neki, hogy az árú feltűnően könnyű- az arany kb. kétszer olyan nehéz, mint egy rézből készült azonos méretű tárgy. Nem vizsgálták meg, még a legegyszerűbb reszelős, királyvizes módszerrel sem, amit bármelyik zálogház megtesz a legsilányabb aranygyűrűvel is. Mondom, hogy nem pénzintézet, hanem kifizető hely. És ebből ma több van, mint bankból, csak nekünk proliknak nincs hozzáférésünk, nincs jogosultságunk, lekötelezettünk, rokonunk, haverunk, csókosunk, komálósunk, spannunk, csicskánk, nem megfelelő pártot preferálunk, nem osztunk vissza ötven százalékot, egyszóval lúzerek vagyunk.  Pedig mi vagyunk többen, sokkal többen, de ez ma nem számít, mert tényleg lúzerek vagyunk.

Az első menhely

Áldott ifjúságom egyik nagy haverja Fábri Péter fotós volt. Sokat lógtunk együtt, jöttünk-mentük, sokat röhögtünk. Szabadidőmben, ami akkor még korlátlanul állt rendelkezésemre, néha napján aféle gagmanként üzemeltem mellette. Péter az “Ez a divat”-nál dolgozott. Azt mondta egyszer, hogy nagyon unja azt a munkát, a modelleket, a bulikat, az egészet úgy, ahogy van. Valami komolyabbat kéne csinálni. Csináljunk riportokat érdekes emberekről – javasoltam – és akkor én is vinnék gépet, legalább gyakorolnék egy profi mellett. Ok – mondta – keress témát. Gyerekkorom óta ismertem Kutyás Böskét, ő volt talán az első “kutyamenhely” tulajdonosa. Pestújhelyen, Rákospalotán gyűjtögetett, azt ették, amit a kutyái és a maga számára talált. Mindenki tisztelte, noha habókosnak gondolták. Kopott ruhákban járt, fésületlen haját  sapkába szuszakolta, ócska, kitaposott férfi cipőket viselt. Gondoltam megkeresem, ez jó lesz első témának. Az újpalotai lakótelep mögötti kiserdőben találtam rá. Embertelen körülmények között élt, húsz-harminc kóbor kutya társaságában, egy düledező sufniban. Egy szép napos délelőttön elvittem hozzá Pétert. Hozta a szettjét és én is vittem a Praktikámat. Beléptünk a házba, minden szanaszét, edények, rongyok, ételmaradék. Egy ócska vaskályha tetején valami főtt, iszonyatos szagot árasztva. Bözsike mosolygott és a kutyáiról kezdett beszélni. Két perc sem telt el, Péter belemarkolt a trikómba, kihúzott az ajtón és azt mondta, hogy azonnal menjünk innen. Miért?- kérdeztem. Ezt én nem bírom, ez iszonyatos, maradok inkább a divatfotónál. Hiába kérleltem, hogy ha már itt vagyunk, legalább néhány kockát lőjön. Nem és nem, hajthatatlan volt. Lelkiállapotát talán ez a fotó adja vissza a legjobban, amit akkor csináltam róla.  Azóta is ez az egyetlen képem Péterről és az utolsó is, mert már öt éve, hogy kiszállt ebből a világból. Nekem megengedte, hogy csináljak pár képet. Tíz percet kaptam, hogy realizáljam első közös fotóriportunkat. Most egy tasakban megtaláltam néhány képet Böskéről és a védenceiről. Az első kutyamenhely alapítójáról talán ez az egyetlen fennmaradt dokumentum. Hihetetlen szív és szeretet volt ebben az emberben, látszólag semmi sem érdekelte, csak a szolgálat, a gondoskodás, a küzdés, azokért  az állatokért, akiket hozzá küldött és rábízott a sors.

IMG_0786
Fábri Péter 1950 – 2010

 

IMG_0785
Bözsike és egy baba

 

IMG_0784
Bözsike és a kutyusok

 

Akik soha nem bukhatnak

Nem leszek népszerű, bizonyos körökben. Rühellem a bankokat, a mögöttük álló tulajdonosaikat még inkább. Mielőtt leordítanák a fejemet, nem a kisbefektetőkre gondolok. A Gellérthegy nagyságú pénzhalom tetején ücsörgő beteglelkű, telhetetlen harácsolókra. Ők soha nem bukhatnak. Ha hülyék, akkor se. Addig tolták a pénzt a görögök alá, amíg bele nem rokkantak, már mint a görögök. És még most is keménykednek velük, nem számít egy tízmilliós ország, egyék meg, amit főztek. Csakhogy ezt nem egyedül főzték, hanem karöltve a kapzsikkal. Akárcsak itthon, a valutahitelesek esetében. Itt se szállt be a buktába egyetlen bank se. Vissza kellet tolniuk a rabolt pénz egy részét, már ezért is telesírták a zsebkendőiket, hogy micsoda veszteséget szenvedtek el. Semmilyen veszteséget se szenvedtek el. Aki átlátta az ügyletek veszélyeit és ennek ellenére hitelezett, gátlástalan profitéhségében, annak a felelőssége fel se merült. Dögöljön bele az adós. Ahogy most se merül fel a hitelezők felelőssége Görögország esetében sem. Nincs alku, nincs pardon, cinikus módon még rosszabb feltételek közé szorítják őket, mint két héttel ezelőtt. Nem lehet leírni az adósság egy részét, mert precedenst teremt. Az se számít, hogy láthatóan teljesíthetetlen méretűre dagadt az adóssághalmaz. Pedig jó lenne precedenst teremteni és kihúzni földrésznyi tömegeket -pontosabban- országokat az adósságcsapda soha el nem múló, kilátástalan szorításából. Ja, pár százan, pár ezren kénytelenek lennének veszteségeket elkönyvelni – ettől még nem kéne a Bentley-ket Szuzukira cserélni és a szerény maradékkal meg lehetne próbálni alkotó módon felpörgetni ezeket a gazdaságokat. Nem biztos, hogy rosszabbul járna a befektető – bár lehet, hogy több munka lenne vele, mint egy banki tranzakció. Nem normális dolog, hogy miközben a világban elképesztő mennyiségű szabad pénz keresi a helyét, európai nemzeteket kivéreztethetnek a hitelezők. Görögország most kap némi haladékot, nem megoldást, csak egy kis időt ahhoz, hogy eltántorogjon a kivégzőpadig két? három? négy? ki tudja, hány év múlva. Nem normális a világ, végtelenül kapzsi és felelőtlen. Van, aki kicsiben, mert kidobja az erdőbe a lemerült akkumulátorát, vannak, akik nagyban, mert egész országokat hagynak tönkremenni, mert ők soha sem veszíthetnek. Nem értem, de majd okos bankárok elmagyarázzák, hogy miért is van ez így jól. De én továbbra is azt hiszem, hogy rossz irányba mennek a dolgok.

Cinikusok

Nem, nem a görög filozófusokról, nem is Diogenészről, a fenti képen hordójában üldögélő cinikusról – már csak azért sem, mert előbbiek tanításának középpontjában az erény állt, a pénzt és a gazdagságot pedig megvetették – hanem a gazdag cinikusokról polemizáltam. Gazdag és cinikus – a filozófia történetének tükrében – e két fogalom nem férne össze. Egy vagyonos athéni, ha közéjük állt, elajándékozta vagyonát, pénzét a tengerbe vagy koldusok elé vetette. Ma azonban ez a két fogalom – gazdagság és cinikusság – kéz a kézben jár. Egy gazdag cinikus egyszer arról elmélkedett, hogy ha egy gazdagnak menekülnie kell, az miért nem repülővel megy, első osztályon. Természetesen, innentől az egész csak merő feltételezés, az elme játéka, fikció, hiszen már az alap is téves, mert miért is kellene mondjuk innen, egy gazdag, kiváló embernek, menekülnie? Az éhség és nélkülözés szóba sem jöhet, hiszen  gazdag – szinte alanyi jogon. Okot talán csak az szolgáltatna, ha azok, akik elszegényedtek akkor, amikor ő meggazdagodott, elkezdenének idegelni, merthogy lehet némi összefüggés a cinikusok gazdagodása és a többség elszegényedése között. Ebben az esetben, már amikor ez a gondolat jelentős, kritikus mennyiségű elmében megfogalmazódik, lehetnek gondok, mondjuk úgy, hogy hőbörgések. Hívhatnánk ezt úgy is, hogy népharag, de ne hívjuk így, legfeljebb csak gondoljuk. Na, ebben az esetben lehet, hogy jobb lelépni, mint itt maradni, mert ki tudja, hogy a bejárónő és a kertész jönne-e még másnap reggel. És most kérem, nézzünk mélyen magunkba és valljuk be, hogy bejárónő és kertész nélkül jelentősen sivárabb lenne az élet. Úgy érzem, most jött el az ideje annak, amikor érdemes lenne megvizsgálni ezt a förszt klassz röpcsi teóriát is. Mondjuk ( mert csak fikció az egész), kimegy a menekülő gazdag cinikus a reptérre és jegyet vált! Dehogy megy ki, azt se tudja, hogy a házából hogyan meneküljön úgy, hogy ne ismerjék fel. Már hajnalban látta, hogy mindkét szomszéd figyeli a házát, mindkettő telefonnal a kezében. Az egyiknél egy biciklilánc is volt, ami elég szokatlan, ha az embernek nincs biciklije. Gondolkodjunk, gondolkodjunk! A gazdag és cinikus embernek nincs jobb ötlete, mint hogy a kazánházban a kertész sáros, mocskos melósruhájába bújik, az asszonykát meg szedett-vedett rongyokba bugyolálja. Megbontja a kerítést a kertben, hátul a halastó mögött, és nagy nehezen átpréseli magát a résen (hiába, a jólét a kilókban is megjelent). A nő is átbújik, már szipog, pillanatokra van csak a hisztitől, de tudja, most nem lehet, nem szabad, most kussolni kell. Kalandosan, de a város határában eljutnak a kiserdőig. A gazdag és cinikus embernek egy fillér sincs a gatyájában, merthogy még a gatyája sem az övé, hanem a kertészé. Bakker, még csempészekre sincs pénzünk, hogy jutunk el így Moszkváig? -teszi fel a kérdést félhangosan, de az asszonyka csak pityog tovább és könnyes szemmel kutatja a ködös reggelen a zöldhatárt.