gagyizás címkéhez tartozó bejegyzések

Merjünk nagyot önteni

A gagyizás már régi sztori Budapesten, de a magyar vidéket is végigsöpörte már évtizedekkel ezelőtt. Ha lenne olyan, aki még nem ismeri, annak röviden megpróbálom összefoglalni a lényeget. Egy élelmes fiatalember az utcán titokban leejt mellettünk egy karikagyűrűt, amit aztán “kitörő lelkesedéssel megtalál” és átnyújt nekünk, hogy biztosan mi vesztettük el. Mi azonnal (már aki) kijelentjük, hogy nem, nem nem a miénk. A “becsületes megtaláló”  elkeseredettségének ad hangot, hogy ha nem a miénk, akkor nem tudja , hogy vajon kié lehet? Ezek után a fiatalember pár ezer forintért felajánlja, hogy lemondana a talált tárgyról a javunkra, mert neki nem kell, egyébként is utálja az aranyat, ő csak ezüstöt visel a testén és miért ne járhatnánk jól mind a ketten. Ő tudna mit enni, mi pedig meglephetjük az asszonyt egy újabb jegygyűrűvel, ezzel is megerősítve kihűlőben lévő frigyünket. Ez ment egy darabig, sok áldozat gazdagodott egy filléres, ám szép fényes rézgyűrűvel. Ennek a játéknak volt egy briliánsos változata is, kirakatüveg karcolással stb, de ez most nem tartozik a tárgyhoz. Piti kis üzlet a gagyizás, még nagyban sem hoz sokat. Na ja, de miért nem? Mert egy karikagyűrű pár gramm, még aranyárban sem nagy pénz. De egyszer csak jött valaki, aki átlátta a rendszer gyengeségeit és mint afféle tehetséges menedzser típus, továbbfejlesztette a módszert. Megértette, hogy az ötlet gyenge pontja a karikagyűrű, a maga öt grammjával. Mivel egy félkilós karikagyűrű röhejes lenne és egyébként is hiteltelen egy ilyet találni egy parkoló, öreg Opel első kerekénél, és azért úgysem lehetne csak pár ezer forintot kérni egy járókelőtől, ezért átstrukturálta az eredeti ötletet. Öntetett hát kitudja mennyi ötkilós arany tömböt, szép sárga trombitarézből. Itt jön az első kérdés, vajon mit gondolt az öntő, hogy mire kellenek az öntvények? Jelmezbálba? Vagy a cég kirakatába, dekorációnak? Majd talán egyszer kiderül – vagy nem. A csillogó tömbök mindenesetre fényes karriert futottak be a föld pénzügyi, unortodox szívcsakráján. Állítólag, egy budapesti milliárdos két milliárd kölcsönt folyósított,  ki tudja hány réztömb fedezete mellett, az innovatív pénzügyi tevékenységet folytató “üzletembernek” ( na, ezek miatt szitokszó Magyarországon az, hogy üzletember) De ennél még szebb, hogy egy vidéki pénzintézet (magyarul, kifizető hely) 600 millió kölcsönt folyósított ugyancsak trombitaréz fedezetre.  Kérdések özöne. Miért nem kapnak hitelt a magyar vállalkozók, ha tótágast állnak, akkor sem? Se ilyen, se olyan fedezetre, mert nem jó a mérleg, nem jó az árbevétel, nem jó az eredmény, öreg a hitelfelvevő, túl fiatal a cég és egyébként sincs egyetlen aranytömbnek látszó trombitaréz obzséje se. Valahogy nem akarom elhinni, hogy egy bankár – még ha vidéki is – nem látott soha aranyat. Nem tűnt fel neki, hogy az árú feltűnően könnyű- az arany kb. kétszer olyan nehéz, mint egy rézből készült azonos méretű tárgy. Nem vizsgálták meg, még a legegyszerűbb reszelős, királyvizes módszerrel sem, amit bármelyik zálogház megtesz a legsilányabb aranygyűrűvel is. Mondom, hogy nem pénzintézet, hanem kifizető hely. És ebből ma több van, mint bankból, csak nekünk proliknak nincs hozzáférésünk, nincs jogosultságunk, lekötelezettünk, rokonunk, haverunk, csókosunk, komálósunk, spannunk, csicskánk, nem megfelelő pártot preferálunk, nem osztunk vissza ötven százalékot, egyszóval lúzerek vagyunk.  Pedig mi vagyunk többen, sokkal többen, de ez ma nem számít, mert tényleg lúzerek vagyunk.